Budapest koronái és koszorúi: a múlt női fejfedői Budapest

A múlt századok Budapestjén a női fejfedők többet mondtak a szavaknál. Díszítették a menyasszonyokat és a városi nőket, megőrizték a hagyományokat, tükrözték a státuszt és az egyéniséget, és néha még a házasságra való készenlét jeleként is szolgáltak. A népi koszorúktól és a hagyományos pártától kezdve az elegáns városi kalapokig és fátylakig – minden részletnek megvolt a maga jelentése és története. Bővebben a budapestka.eu oldalon.

Párta és pacha – a budapesti lányok fejfedői

A párta (párta) a magyar lánykultúra egyik legfényesebb szimbóluma, egy merev karika vagy korona, amelyet a hajadon lányok ünnepeken és a mindennapokban viseltek egészen az esküvőig. Ezt a fejfedőt karton- vagy drótalapra készítették, és gyöngyökkel, művirágokkal, tollakkal, arany szálakkal és élénk, leggyakrabban piros szalagokkal díszítették. Régiónként változó, hogy a párta egyszerű szalag volt masnival, vagy egy bonyolultabb szerkezet. A lány a konfirmációra kapta meg a fejfedőt, és a szüzesség jeleként viselte. Ha sokáig nem talált vőlegényt, azt mondták rá, hogy „belenőtt a pártába”.

A pacha (pacha) egy kevésbé ismert, de nem kevésbé fontos lány viselet, amely egy puha pánt vagy szalag volt, amit a mindennapokban vagy a párta alapjaként használtak. Az ünnepélyes pártával ellentétben a pacha egyszerűbb volt: lehetett egy széles selyemszalag a hajfonat köré tekerve, vagy egy hímzett textilszalag, amely a hajat rögzítette. Egyes területeken a lányok egy vagy két copfot fontak, és pachát fontak bele masnikkal vagy virágokkal, ezzel hangsúlyozva fiatalságukat és szabadságukat. Ez a fejfedő átmeneti elemnek számított – a gyermeki kiengedett haj és a felnőtt párta között. A pacha gyakran öröklődött.

Mindkét viselet egyértelműen tükrözte a regionális hagyományokat és a társadalmi státuszt. A 19. században, különösen a mocsarak lecsapolása után, a parasztok meggazdagodtak, és a párták drágábbak lettek, mint az összes többi ruha. A pacha ezzel szemben megfizethető és praktikus maradt, de nem kevésbé szimbolikus – csak a menyasszonynak volt szabad levennie a nászéjszakán.

Az esküvői rituálé volt a párta és a pacha viselésének csúcspontja. A menyasszony a szertartás alatt pártát viselt rozmaring- vagy búzakoszorúval – a termékenység szimbólumaival. A szertartás után egy különleges rítus következett, amikor az anyós levette a pártát és feltette a főkötőt, ami a lány átlépését jelentette a férjes asszonyi státuszba. A menyasszony sírt, búcsút véve a fiatalságától. A párta és a pacha ebben a pillanatban végleg a múlté lett, átadva helyét a zárt fejfedőknek.

Főkötők és kendők – a férjezett budapesti nők fejfedői

A főkötő (csepec vagy ocsipok) – a férjezett asszony kötelező fejfedője volt, amely a lányi szabadságról való teljes lemondást és a családi élet szigorú szabályaira való áttérést szimbolizálta. Az esküvő után a hajat mágikusan veszélyesnek tartották, ezért teljesen elrejtették: egyetlen tincs sem látszódhatott ki. A főkötőt közvetlenül az esküvői szertartás után tették fel. Ezt követően az asszonynak haláláig viselnie kellett.

A főkötő alapja merev volt – kartonból, drótból vagy lószőrből készült, szövettel bevonva; felül – hímzés, tüll, szalagok vagy gyöngyök. A fiatal feleségek (35 éves korig vagy az első gyermek megszületéséig) élénk színű főkötőket viseltek: pirosat, aranyat, homlokukon aranyozott szalagokkal.

Az életkor előrehaladtával a főkötő sötétedett és egyszerűsödött. 35-40 éves kor után vagy a gyermekek születése után az asszony sötét vagy fehér fejfedőre váltott, élénk díszítések nélkül. Az idős budapesti nők és az özvegyek teljesen fehér vagy fekete főkötőt viseltek, amely fölé kendőt kötöttek. A főkötőt csak otthon vették le – a férjük előtt vagy a fürdőben; nyilvánosan – soha.

A kendő – a fejfedő második rétege, amely kötelező volt az érett és idős nők számára. A főkötő fölé kötötték, az áll alatt vagy hátul csomózva meg. A fiatal feleségek kendői élénk színűek voltak – pirosak, sárgák, virághímzéssel. Ahogy idősödtek, sötétkékre, barnára váltottak, az özvegyeké pedig fekete lett. A kendő nemcsak dísz volt, hanem védelem is – a nap, a por, a szennyeződés ellen. Ajándékozták esküvőkön, temetéseken, névnapokon – a tisztelet jeleként.

A főkötők és kendők anyagai és készítési technikái tükrözték a család gazdagságát. A főkötőket selyemből, bársonyból, finom lenvászonból varrták, arany- és ezüstszálakkal, valamint gyöngyökkel hímezték ki. A 19. században Pest, Buda és Óbuda gazdag negyedeiben egy főkötőhöz akár öt méter szalagot és több száz gyöngyöt is felhasznaltak. A kendőket keresztszemes, laposöltéses vagy richelieu hímzéssel díszítették. A főkötőt és a kendőt örökölték: a lány az anyja „első” főkötőjét kapta meg a saját esküvője napján.

Koszorúk, esküvői girlandok, szalagok és karikák – ünnepi viseletek

A koszorú – a legrégebbi és legköltőibb lány viselet, amely a tisztaságot, a termékenységet és a természettel való kapcsolatot szimbolizálta. Élő virágokból, gyógynövényekből és gabonafélékből fonták: rozmaringból (az emlékezés szimbóluma), mirtuszból (a hűségé), búzából (a termésé), búzavirágból (az égé). A koszorút a párta fölé vagy a kiengedett hajra tették. Az esküvői szertartás után az ifjú pár ágya fölé akasztották – „hogy a gyerekek egészségesek legyenek”.

Az esküvői girland – a koszorú és a párta hibridje, amely a 19. században volt népszerű a gazdag budapesti nők körében. Ez egy merev, selyemmel bevont karika volt, amelyre művirágokat, viaszbimbókat, gyöngyöket és „Boldogasszony könnyeit” (üveg cseppeket) erősítettek. A girlandot néha hónapokig készítették, majd az esküvő után szétszedték: a virágokkal párnákat díszítettek, a tükröt az ikonba tették, a szalagokat pedig megőrizték az elsőszülött keresztelőjére.

A tarka szalagok – a magyar lány viselet lelke, nélkülük elképzelhetetlen volt a párta, a koszorú vagy a hajfonat. Befonták a hajba, a karikához kötözték, a koszorúról a földig engedték. A piros szín a szeretetet és az egészséget jelentette, a sárga – a gazdagságot, a zöld – a reményt, a fehér – a tisztaságot. A szalagokat a debreceni vagy békéscsabai vásárokon vették – selyemből, arany szegéllyel, két-három méter hosszan. Az esküvőn a vőlegény levágott egy szalagot, és a zsebébe rejtette „a lánykor emlékére”.

A karika (obrucs) – a legegyszerűbb, de univerzális viselet, amelyet a párta elődjének tartanak. Ez egy fából vagy drótból készült, szövettel bevont kör volt, amelyet hétköznap viseltek. A karika „edzőeszköznek” számított: 12-14 éves korától a kislány tanulta egyenesen tartani a fejét, hogy később a párta ne nyomja. A gazdag családokban a karikát aranyozták, a szegény lányok házilag szőtt fonalakkal tekerték körbe. Az esküvőn a karikát vették le utoljára – mielőtt feltették a főkötőt.

Fátyol, vuál és kalapok a budapesti nőknél – a városi esküvői divat

A fátyol a mai Budapest területén az 1840-es években jött divatba a bécsi udvar és a francia magazinok hatására. Azelőtt a vidéki menyasszonyok beérték a koszorúval, míg a városi lányok az „európai stílusra” törekedtek. Az 1880-as évekre a fátyol kötelezővé vált: fehér – az első házassághoz, krémszínű – az ismétlőhöz.

A vuál – egy rövid háló, amely az arcot az állig takarta. Népszerűségének csúcspontja az 1890-1910-es évekre esett. A vuált tüllből vagy illúzió-anyagból varrták, richelieu hímzéssel és brüsszeli rózsa applikációkkal díszítették. A viseletet egy kis kalaphoz vagy közvetlenül a hajhoz erősítették, és csak a csókhoz emelték fel. Az Andrássy úton a hölgyek még a villamoson is viseltek vuált – „a por és a kíváncsi szemek ellen”. Az 1920-as években a vuált a szemöldökig rövidítették és a szemükre húzták: így jártak a „pesti vámpírok” a mozikban. A vuál ára a szalonokban 120 korona volt – ez egy gépírónő fizetésének a fele.

Az esküvői kalap a városi arisztokrácia és a polgárság kiváltsága volt. Az 1900-as években a menyasszonyok negyven centiméter átmérőjű „tányérkalapot” viseltek, selyemmel bevonva és strucctollakkal díszítve. Hátul fátylat erősítettek rá. Az 1920-as években a budapesti nők fehér filcből készült, vuállal és egy csokor gyöngyvirággal díszített klos (cloche) kalapra váltottak, amelyet rövid bubifrizurához viseltek. 1938 után, az importált anyagok hiánya miatt, a kalapokat raffiából vagy szalmából varrták, művirágokkal díszítve. Népszerűségük utolsó fellendülése az 1940-es évekre esett. Akkoriban a menyasszonyok a megszállt Budapesten mini-kalapokban, vuálettal (kis fátyollal) mentek férjhez, hogy „ne keltsenek feltűnést”.

Budapesti nők fejfedői a mindennapi életben

Budapesten az 1950-es évekig fejfedő nélkül kimenni az utcára a szemérmetlenség csúcsának számított – „mintha szoknya nélkül lenne”. Minden társadalmi rétegnek és napszaknak megvolt a maga „kalap-etikettje”.

Reggel a Központi Vásárcsarnokba a kofák kendőt (kendő) vettek fel. Ez egy nagy, pamut négyzet volt, az áll alatt megkötve, kifakult virágmintával. Fölé – egy szalma „canotier” (lapos tetejű szalmakalap) fekete szalaggal, hogy ne fújja le a szél a Margit hídon. A háziasszonyok a gyapjúból készült svájcisapkát (beret) részesítették előnyben – sötétkéket vagy bordót, az egyik szemükre húzva, „hogy a férj meg ne tudja, mennyit költött paprikára”.

Napközben az utcákon a hölgyek „tok” (toque) kalapot viseltek – egy magas, karima nélküli „csövet”, filcből vagy bársonyból. Télen népszerű volt a szőrme tok rókafarokkal, nyáron pedig a raffiából készült, hímzett cseresznyével díszített. A helyi bankok titkárnői „pillbox” (dobozka) kalapot hordtak – egy kis „tablettát” a tarkójukon, gyöngyös tűvel rögzítve. Az 1930-as években megjelent a selyem turbán divatja. Ez a fejfedő különösen népszerű volt a zsidó hölgyek körében: előnyben részesítették az arany színű turbánt szkarabeusz brosssal, amely alá elrejtették a dauerolt hajukat.

Este, színház vagy kávézó előtt, a szabályok megváltoztak. Az operadívák könyökig érő karimájú kalapot viseltek, tüllből és strucctollakból. A vuált eközben az ajkukig engedték le – „hogy a férj ne ismerje fel a szeretőjét”. A diáklányok eközben strasszokkal díszített klos kalapban pompáztak – a szemöldökükre húzva, „garçon” (fiús) frizurához. Az 1940-es években, a hiány idején, a kalapokat régi függönyökből varrták. Gyakran egy fehér klos volt, helyi újságból készült applikációval. A táncba a lányok fél-kalapban érkeztek, amelyet egy karikára erősítettek, hogy ne akadályozza őket a foxtrott táncolásában.

Források:

Budapest koronái és koszorúi: a múlt női fejfedői

Párta és pacha – a budapesti lányok fejfedői

Főkötők és kendők – a férjezett budapesti nők fejfedői

Koszorúk, esküvői girlandok, szalagok és karikák – ünnepi viseletek

Fátyol, vuál és kalapok a budapesti nőknél – a városi esküvői divat

Budapesti nők fejfedői a mindennapi életben

Related Articles