Míg az 1930-as években Budapestet Párizzsal és Rómával egyenrangú divatközpontnak nevezték, a második világháború után a helyzet drámaian megváltozott. A háború utáni romok és a szovjet befolyás körülményei között a budapestiek mindennapi ruhatára sokkal egyszerűbbé vált. Az emberek úgy alkalmazkodtak, ahogy tudtak: átalakították a katonai egyenruhákat, a piacokon cserélgették a régi holmikat, és rögtönzött anyagokból varrtak ruhákat. Fokozatosan, a város újjáépítésével párhuzamosan új ruházati termelési és elosztási rendszer alakult ki. Bővebben a budapestka.eu oldalon.
A háború és a textil „éhínség”
Amikor 1939-ben Európa újra háborúba sodródott, Budapest még mindig őrizte a háború előtti elegancia jegyeit. A nők bécsi és párizsi szabású ruhákat viseltek, a férfiak pedig kifogástalan szabású, finom gyapjúból készült öltönyöket. A divat továbbra is fontos része maradt a városi kultúrának, az európai világhoz való tartozás kifejeződése volt. De már az 1940-es évek elején a megszokott rend kezdett megbomlani.
A háború nemcsak szorongást hozott, hanem hiányt is. A textíliák importja leállt, a helyi termelés pedig egyre inkább a hadsereg igényeit szolgálta ki. A varrodák katonai megrendeléseket teljesítettek, a polgári ruházatra pedig csak maradékanyagok jutottak. A hétköznapi lakosok választás elé kerültek: vagy a régit hordják, vagy megpróbálnak abból újat készíteni, ami kéznél van. A nők a férfi katonaköpenyeket alakították át kabáttá, függönyökből és ágyneműből varrtak ruhákat, a csizmákat pedig az utolsó pillanatig foltozták.
Fokozatosan a külső megjelenés már nem ízlés vagy státusz kérdése volt. A találékonyság és a túlélési képesség tükörképévé vált. Divatba jött a praktikum – tartós anyagok, meleg ruhák, egyszerű szabások. Budapest utcáin egyre gyakrabban lehetett látni „darabokból” összerakott, vegyes ruházatú embereket. Még azok is, akik nemrég még divatszalonokba jártak, most gombokat kerestek a bolhapiacokon, és egy régi ruhát cseréltek el egy darab gyapjúra.
A háború végére a ruházat szó szerint elvesztette árujellegét. A tisztességért és az emberi méltóságért folytatott mindennapi küzdelem részévé vált. Ezekben az években tanulták meg a budapestiek, hogyan boldoguljanak a minimummal, és hogyan alakítsák át a maradék holmikat valami életre alkalmassá.
Hogyan öltözködtek a budapestiek a háború után?
A hat év háború jelentős nyomot hagyott a férfiak ruhatárán. A mindennapi élet részévé vált az egyenruha és a katonai öltözet. Budapest utcáin megjelentek a „chesterfield” kabátok, a tiszti katonaköpenyek és a rengeteg zsebbel ellátott bomberdzsekik. Egy ponton divatossá vált a „zoot suit” is – egy aránytalan, túl bő öltöny, buggyos nadrággal, széles nyakkendővel és nagy kalappal. A stílus szimbólumává vált, ugyanakkor ellentmondásos érzéseket váltott ki.
A női ruhatár még komolyabb változásokon ment keresztül. A textilhiány és a takarékosság egyszerűbbé, praktikusabbá és funkcionálisabbá tette a mindennapi öltözködést. A hosszú hajat turbánok és kendők alá rejtették, a szoknyákat pedig lerövidítették, hogy spóroljanak az anyaggal. A nők gyakran varrtak ruhákat függönyökből, és alakították át a férfi katonaköpenyeket kabáttá. A háború utáni divat lehetővé tette a stíluselemek megőrzését, de az alap a kényelem és a praktikum lett.
A kor szelleme a lábbelikre és a frizurákra is hatással volt. A gyárakban és a városi negyedekben a nők és a férfiak a kényelmes cipőket és csizmákat részesítették előnyben. A háború után népszerűvé váltak az egyszerű, kevés gondozást igénylő és időtakarékos frizurák. Divatba jött a rövid hajvágás. A bonyolult fejfedők kultúrája fokozatosan eltűnt, helyet adva a racionálisabb kiegészítőknek.
A második világháború után a ruházat Budapesten már nem csupán az ízlés vagy a státusz kifejeződése volt. A találékonyság és a túlélési képesség tükörképévé vált.
Mi történt a könnyűiparral?
Amikor a háború véget ért, az ország textilipara meglehetősen gyorsan helyreállt. Az államosítás, az összevonások és az átszervezések több tucat nemzeti vállalat létrehozásához vezettek. A könnyűipar az egyik kulcsfontosságú ágazattá vált, amely több ezer embernek biztosított munkahelyet, beleértve a szövetkezetek és a városi gyárak alkalmazottait is. A futószalagokon nemcsak a hazai piacra, hanem a szocialista blokk országaiba irányuló exportra is varrtak ruhákat.
A gyárak a szocialista naptár ünnepeiről és eseményeiről kapták a nevüket – Május 1., Április 4., Vörös Október. Termékeiket egyszerű vonalak és visszafogottság jellemezték, tükrözve a korszak általános stílusát. A szovjet tervezők olyan modelleket alkottak, amelyek ötvözték a praktikumot és az esztétikát.
Hogyan öltözködtek a budapestiek az 1950-es években?
Az 1950-es években, amikor Magyarország a háború sebeit próbálta begyógyítani, az emberek élete továbbra is nehéz volt. A divatot a tervgazdálkodás és a hiánygazdaság körülményei alakították. Sok család élt egyszobás, komfort nélküli lakásokban, a minőségi anyagok és ruhák pedig hiánycikknek számítottak. Az akkori öltözködés hagyományos és konzervatív volt, szinte mindenki egyforma fazonú és színű ruhákat hordott. A kifinomultságot a „kapitalizmus hanyatlásának” jeleként tartották számon. A ruházatnak praktikusnak és díszítésektől mentesnek kellett lennie.
Különösen népszerű volt a lodén kabát, amelyet férfiak és nők egyaránt viseltek. Meleg, tartós és vízhatlan volt, ideális a zord időjáráshoz. Az első ilyen kabátokat a zalaegerszegi gyárban készítették, és Rákosi Mátyás nevében ajándékozták a munkásoknak. A férfi öltönyök megőrizték az egyenes szabásvonalakat és a visszafogott színvilágot, az ingek bő szabásúak voltak. A mindennapi ruhatárba bekerültek a pólók is.
A női ruházat a korszak pragmatizmusát tükrözte. Divatba jöttek a ceruzaruhák, a flanel blúzok, a gyapjúkabátok és a gyári munkásnőknek szánt munkaruhák. Felmerült a nadrágviselés kérdése is, de a közvélemény konzervatív maradt. A kommunista nő ideálja az volt, hogy legyen szorgalmas, rendezett és praktikus, kerülje az élénk díszeket, kalapokat és a kozmetikumokat. A ruhák magas ára miatt a vásárlás ritka esemény volt: télikabátot 10 évente egyszer, nejlonharisnyát félévente egyszer vettek.
Az évtized közepére a helyzet változni kezdett. Új anyagok jelentek meg a piacon, különösen a nejlon. Divatba jöttek az élénk színek. A munkásnőknek szánt könnyű ruházat kényelmesebbé és praktikusabbá vált, könnyen lehetett mosni és gyorsan száradt. A nehézségek ellenére Budapest lakói megpróbálták saját ízlésükhöz igazítani öltözéküket, találékonyságról és stílus teremtő képességről téve tanúbizonyságot még a súlyos hiány körülményei között is.
Külföldi trendek a budapesti divatban
Az 1956-os forradalom után enyhülés következett be a divat területén, ami megalapozta a Kádár-korszak stílusát. A női magazinok újra elkezdtek divatos öltözködésről szóló rovatokat közölni, a divatbemutatók pedig a gyári helyiségekből elegáns báltermekbe költöztek, ahol a városi elit megcsodálhatta az újdonságokat.
A legfontosabb esemény a nyugati trendek beszivárgása volt. A magazinok oldalain riportok jelentek meg a párizsi és londoni divatbemutatókról. A státusz szimbólumává vált a külföldi divatcikkekhez és magazinokhoz, például a «Vogue»-hoz való hozzáférés. A hiány csökkenésével a ruházat elvesztette politikai színezetét, és az emberek anyagi lehetőségeiknek megfelelően kezdtek öltözködni. A nemrég megnyílt «Centrum» áruházak igyekeztek kielégíteni a divatra fogékony közönség igényeit.
Az 1960-as években megjelent a miniszoknya divatja. A budapesti nők tarka harisnyákkal viselték. Divatossá váltak a népi motívumok, de az „etno” stílusú ruházat inkább a hippi korszak lazaságára emlékeztetett. Divatba jöttek az úgynevezett A-vonalú nadrágok és a farmerek, amelyeket általában külföldi rokonokon keresztül vagy az Ecseri és a Teleki piacokon szereztek be.
Az 1970-es évek második felében megnyíltak a «Skála» és a «Flórián» áruházak. Megkezdődött a hazai «Trapper» márkájú farmerek gyártása, és a divatos ruhák egyre elérhetőbbé váltak.
A „Csináld magad” mozgalom
A nyugati divat lassan szivárgott be a szocialista Magyarország körülményei közé. A párt vezetése továbbra is korlátozta az extravagáns stílusokat, a önkifejezést a rendszerre leselkedő veszélynek tekintve. A tömegtermelés a mennyiségre helyezte a hangsúlyt, nem a minőségre: a méretek gyakran nem feleltek meg a valós arányoknak, az anyagok olcsók voltak és gyorsan elkoptak. Szinte mindig igazítani kellett a ruhákon vásárlás után.
Ilyen helyzetben előtérbe került a „Csináld magad” (DIY) mozgalom. Az emberek maguk varrták a ruháikat, megalkotva álmaik modelljeit, a tapasztaltabb mesterek pedig pénzt kerestek azzal, hogy megrendeléseket teljesítettek azoknak, akik nem tudtak varrni. A divatmagazinok aktívan támogatták a mozgalmat: mérettáblázatokat, útmutatókat, varrási és kötési sémákat tettek közzé, közérthetően elmagyarázva, hogyan lehet stílusos dolgokat saját kezűleg készíteni.
A DIY mozgalom nemcsak a hiány problémájának megoldásában segített, hanem lehetővé tette a stílus egyediségének megőrzését is a szigorú kontroll körülményei között.
Források:
- https://www.magyarorszagom.hu/ruhazkodasi-szokasok-elvarasok-es-illem-a-magyarsag-1940-es-eveiben_img-1.html
- https://welovebudapest.com/cikk/2021/03/03/budapest-igy-oltoztunk-mi-a-budapesti-divat-100-eve/
- https://mrsale.hu/40-es-evek-divatja/
- https://in.hu/divat/negyvenes-evek-magyar-divat/
- https://www.magyarorszagom.hu/ruhazkodasi-szokasok-elvarasok-es-illem-a-magyarsag-1940-es-eveiben.html?fbclid=IwAR19Lpq9ZVZlUZBz6o6p1YVnfL8ZvJoWVFphtewBF2j2dPdY0BI_DaccyB4
- https://funzine.hu/2021/06/14/kult/trapper-farmer-nejlon-otthonka-es-mackonadrag-ezek-a-trendek-hoditottak-a-kadar-korszakban/
- https://mrsale.hu/50-es-evek-divatja/